WRÁBEL ERZSÉBET
képzőművész

Elhangzott 2019.december 4-én a Kölcsey Központ Bényi Árpád termében a KÉP-PLASZTIKÁK című kiállítás megnyitóján.

Szemiramisz függőkertje talán Babilon falai között, a mai Irak területén volt található. Az ókori világ
hét csodájának egyikét számos görög történetíró feljegyezte, mint például Sztrabón vagy Diodórosz. mégis sokan
nem tartják hitelesnek a bizonyítékokat. A feljegyzésekben írnak egy lehetséges gépezetről is, amely hasonlított
az arkhimédészi csavarra, amivel nagy magasságokba fel tudták szállítani a vizet. Talán ez egy kis bizonyíték
lehet. Én találtam egy másikat. Wrábel Erzsébet műterem-lakásában található Szemiramisz második függőkertje,
mintegy 2600 évvel későbbi, mint az 1-es. Zöld, buja növényzetből áll, a falakról csorgó levélpatakokból, a
mennyezet felé ívelő, dárdaszerűen magasló hosszú rostokból.

Sztrabón, aki leírta a függőkertet a Kr. e. 1. században, ezt írta: „Boltozatos teraszokból áll egymás fölé
emelkedve, és a pillérek kocka-alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak
a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.”

Wrábel Erzsébet növénykéit rettentő erejű angyalok, görög lantosok, rács mögé rejtett bolygók, a káoszt
uraló-matematikai rendben őrködő textilfolyamok védik. Ezekből hozott nekünk az életének művészi
keresztmetszetét bemutató 140 alkotást.

Amint a művésznő legutóbbi beszélgetésünkkor megjegyezte, csak azért ad nevet a képeknek, hogy
dokumentálni lehessen őket, így a legegyszerűbb nominális alakokat használja. Kibontakozás, Sík tér,
Keresztpántok. A bibliai időkben a névadás hatalommal járt együtt.

Ádámnak maga az Úr adja ezt a hatalmat, hogy uralkodhasson a teremtett mindenség fölött. Wrábel
Erzsébet, mint mondja, nem ad igazi nevet, mert nem uralkodni, hanem teremteni akar. Így nem neveket, hanem
alkotásokat tár a nagyérdemű elé. Ebben akar hű gyermeke lenni a Teremtőnek, aki – ha komolyan vesszük a
Szentírást – a maga képére formálta az embert. Az örök anyagból, a görög próté hűléből, az elsődleges anyagból
dolgozik. A művésznő saját maga bevallása szerint felveszi, ami az útjába kerül, a pálmaháncsot, a textilzsinórt,
a PDF lap darabot és élő művé változtatja. Nem varázsol, szorgos kezekkel két rétegben alapozza, keményíti a
hajló alapanyagokat, lakkozza és olajjal festi őket. Szálak-szövevények munkájában tetten érhető a szándék,
másoknak készít fészket, hogy lelkükkel, szellemükkel megpihenhessenek a teremtés kertjének harmóniájában.
Ahogy a művésznő maga mondta, a hármas fészek nem kívülről befelé halad, hanem bentről, a rettenetes
káoszból kifelé egyszerűsödik. Hogy ebben a szimplában, a kívül már láthatóan egyszerű, geometriailag leírható
fészekben bárki fellelje a hálót, amelyben megpihenhet a lélek vagy a szellem.

A belső izgalom, az anyag hihetetlen sűrű és kiismerhetetlen természetére maga az alkotások adnak
méltó feleletet, hogy megtekintőik felismerhessék, kik is ők valójában. Egyszerű formák és az azokat még
egyszerűbben leíró szavak által.

Wrábel Erzsébet tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte. Bevallása szerint a
képzőművészet minden ága érdekelte, de örült, hogy a textil szakra került, hiszen itt megtanulhatta azokat az
alapokat, amelyeket továbbfejlesztve, ahogy ő maga nyilatkozik „képei összetéveszthetetlenek, mivel kifejezési
formájuk és színviláguk egyedi.” Igen. Örökké kísérletező művész, aki sohasem érzi „beérkezettnek” önmagát,
ezért képes változtatni egyik pillanatról a másikra, s munkáiban ezért érhető tetten egyszerre a festő-, szobrász-
és textilművészet. Képes régi képeit átalakítani, ha nem érzi befejezettnek, így járt a 2009-es Átfedések-
áthallások című alkotás is, amely az áttetszőségéből veszített, ma már zártabb alakzatot mutat. Vagy épp a
levélerezetet, faágakat idéző Szétágazás-elágazás, amely egy 2012-es mű továbbgondolása.

De a legérdekesebb talán az, ahogyan a saját munkáira reagál. Amint a dobozokból kerültek elő a
kiállítás berendezéséhez a művek, sokszor így kiáltott fel, mintha már őt magát is meglepné a teremtés csodája,
mintha nem is ő maga lenne a „szerzőjük”: „Jaj, de gyönyörű!” vagy: „Juj, ez egy szép kép!” Ez a kislányos,
karácsonyi öröm talán tényleg a technika és a művészet játékának szólt, hisz megfogalmazása szerint is igazából
ez „adja ki” az alkotásait. Talán ez a játék idézi meg az anyag mozgalmasságát, ahogy Wrábel Erzsébet mondja:
„sok minden történjen meg a műben, mégis képes leg